Még régebben említettem, hogy hamarosan nagy változásokon megyek keresztül, ami teljes kihatással lesz az egész életemre.

És úgy döntöttem, hogy már most megkezdem a felkészülést a változásra. Így azt hiszem ennyi volt. Legalábbis itt. Blogolni persze fogok még csak már nem itt, hanem egy másik oldalon.

Ennek az oldalnak viszont nagyon sokat köszönhetek, habár nem sok ideig írogattam ide, de mégis valamit megváltoztatott az életemen és ezért nagyon hálás vagyok. És minden olvasómnak is nagyon köszönöm, hogy olvasták a bejegyzéseimet.

Nekik, és a talán idetévedt új olvasóknak is meghagyom az új blogom címét.

Még egyszer nagyon köszönöm. :)

http://girls-dont-cry.tumblr.com/

 Annyira jó érzés, mikor rájövök, hogy egy barátnőmet miért is imádom annyira. Az a fura, hogy mindegyiket más miatt.

Anettot, mert az életem első néhány évét vele töltöttem a legjobb barátságban. Majdnem minden délután együtt játszottunk a játszótéren, és amikor csak lehetett átmentünk egymáshoz.

Kittit, mert ő volt az egyik legjobb barátnőm és még az után is tartottuk a kapcsolatot, hogy átment a Dobóba, kis gimnáziumba. Rengeteget voltunk együtt, és csomót beszélgettünk. Én tudtam, hogy ő mit imád, hogy melyik sorozatból melyik szereplő szeretne lenni, és ő ezeket ugyanúgy tudta rólam. Néha már azt hittem, hogy tud a gondolatimban olvasni, mert sokszor ki se mondtam mi a baj, vagy hogy mit szeretnék kérdezni, ő már a tanácsot/választ mondta el nekem, és megértette, hogy ez miért is annyira fontos nekem.

Csengét, mert annyi önbizalmat tud belém önteni, és annyira nagy őszinteséggel tud beszélni az össze témáról. Annyira bolond, mint én, de ez egyáltalán nem gond. Tudja mikor lehet elhülyéskedni a dolgokat, és mikor kell komolyan beszélgetni velem. De mikor elhülyéskedi a dolgokat, akkor is annyi mondani valója van annak, amit elmondott.

Fédrát, mert ő is nagyon beszédes, mint én, és mert rengeteget tudunk együtt nevetni. Sok közös van bennünk, és megállás nélkül tudunk bármiről beszélni. Az infó órákon, mikor már kész vagyunk a feladatokkal, egyfolytában beszélünk, és néha a tanár csúnyán néz ránk, mert egyfolytában csipogunk. :D

Bettit, mert mindig van valami hülyeség, amin egész nap röhöghetünk. Bár különböző az ízlésünk, mindig találunk olyan pasikat, aki mindkettőnknek bejön, és ott olvadozunk mindig, ha meglátjuk őket. :D Elfogadja, mikor én olvadozok vagy, hogy egész nap be nem áll a szám.

Orsit, mert annyira megért, és ugyanúgy szüksége van a szeretetre, mint nekem. Majdnem ugyanazokon az akadályokon megyünk keresztül. Annyira jól eltudunk hülyéskedni. Mindig van témánk:D Ugyanolyan hiperaktív, mint én.

Gizit, mert ő a világ legaranyosabb lánya:) Neki is ugyanúgy rengeteget jelentenek az apró pillanatok, mint nekem. Akár egy eltévedt pillantás, akár egy szófoszlány. Imádok vele bulizni, beszélgetni vele, ránézni és máris tudom, hogy mi történt vele a közel múltban. Ugyanúgy tud olvadni egy vagy inkább A helyes fiú láttán, mint én.

Melindát, mert... talán ezt lenne a legnehezebb megfogalmazni. Melindát, mert bár sokat veszekedünk, mindig kibékülünk. Bármilyen témában kikérhetem tőle a véleményét, és elmondja őszintén. Tudja, mikor, milyen szavakra van szükségem. Minden arckifejezésem ismeri, és azonnal tudja, hogy mi jár a fejemben. Segít azonnal, ha tud, ha pedig nem, akkor csak ott van velem, és  már az is rengeteget ér nekem. Órákig képes hallgatni, hogy épp mi történt velem, és azt sem unja, mikor ugyanaz a fiú a témám, már vagy 1hónapja minden egyes nap. Ha írok neki egy teljesen elkeseredett SMS-t, a következő pillanatban már csörög a vezetékes telefon, és onnantól kezdve órákig beszélünk. :)

Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük. Talán most nem az lennék, aki vagyok. Egy kis hisztis liba lennék, ha ők akkor nem szóltak volna rám, hogy már megint egy kis dolgon kezdtem el idegeskedni. Rengeteget csalódtam volna emberekben, ha ők nem figyelmeztetnek előre, hogy ő bizony bántani fog, és nem az, akinek mutatja magát. Nem sikerült volna puskázni a dogákon:P vagy rávenni anyumat, hogy kicsit tovább maradhassak valahol, ha ők nem lettek volna ott.

Náluk jobb barátokat nem is kívánhatnék magamnak. :)

 Ahhoz képest, amilyennek reméltem a Valentin-napot, sokkal jobb lett. Persze nem volt kivel töltenem, de a boldogság már csak abból is megvolt, hogy a barátaimmal lehettem és végre valahára odamentem ahhoz a sráchoz, aki nagyon bejön nekem.

De nem volt semmi, mert csak 3mondatot beszéltünk és csak én beszéltem.

Volt egy játék, amiben sziveket kellett adni és cserébe meg kellett ölelni a másikat. A szivek ki voltak rakva az aula közepére, de nem nagyon ment oda senki, így mondták, hogy vigyük körbe az aulába és kérdezzük meg az embereket, meg magyarázzuk el nekik a dolgot.

Persze kellett egy kis idő, mire rávettem magam, hogy egyáltalán a közelükbe menjek vagy hogy megforduljon a fejembe, hogy talán odamegyek. De 2. szünetben elérkezett ez a pillanat is.

Ő meg a haverja a színpad mellett álltak és kajáltak. Odaléptem hozzájuk egy tál szívvel a kezembe.

"Szijasztok! Kértek szivet? (ööö felnéztem rájuk, de úgy megijedtem... el se tudtam képzelni, hogy tényleg idemertem jönni, így rámeredtem a tányérra)

Akinek odaadjátok a sziveteket (na itt lettem full vörös:D de egy kis erőt gyűjtve felnéztem a haverjára (mert persze rá nem mertem nézni) és folytattam) annak meg kell ölelnie titeket.  (Meg se fordult a fejembe, hogy talán én is lehetnék az az ember, de így utólag:P)

Na mindegy. A haverja elvett egyet és megegyeztek, hogy NEKI fogja odaadni a szívet és majd megölelik egymást. Ennél a rövid párbeszédnél már rámertem nézni. De persze mentem is tovább.

Hamarosan becsöngettek és mennem kellett órára. Szerencsére nem kellett távolra mennem, mert a színpadtól nem távol volt a rajz órám. Míg nem jött a tanár kinéztem az aulába, hogy jön-e már a tanár.

Ő ott ült az aulában, de csak egy másodpercre tévedt rá a szemem, mert a következőben már szólt barátnőm, hogy menjek oda hozzá. Becsuktam az ajtót és odamentem. Erre elkezdi mesélni barátnőm, hogy míg kint álltam, addig Ő végig engem nézett.

Szóval a Valentin-napom jól sült el:)

Az előző bejegyzéshez képest sok minden változott. :/

 Azután, hogy megírtam a bejegyzést, minden szépen lassan elkezdett elromlani. Nem is tudom, hogy mi is volt a kiváltó ok,de egyszer csak úgy rám tört az érzés. Belegondoltam, hogy ki is szeret... így elkezdtem figyelni, hogy ki az akinek csak akkor kellek, ha akar valamit. És sajnálatos módon azt vettem észre, hogy sok az ilyen.

És innentől kezdve szinte már minden elromlott. Körülöttem mindenki összeveszett, elfordult tőlem és már senkivel nem olyan a kapcsolatom, mint eddig volt. És hát persze, hogy nem jó értelemben.

 Igazán:) Jól éreztem magam már egy ideje... Tényleg:) Most úgy tűnik, mintha csak bizonygatni akarnám, de nem. Tényleg jól éreztem magam. még azt is észrevettem magamon, hogy mosolygok, még akkor is, ha az utcán egyedül megyek és egy olyan szám szólal meg, emlékeztet valakire. (Itt megjegyzem, hogy néha ilyenkor az emberek kicsit furán néztek rám, hogy mit mosolygok magamba. És ettől még jobban mosolyognom kellett:D)

Még most is jól érezem magam:) Énekelgetek (bátyám örömére:P). Tényleg minden rendben, csak egyszer-egyszer szomorodom el a szokásos téma miatt, de valahogy mindig felvidulok. És ha mégse menne, akkor pedig kicsit a saját világomba mélyedek.

Most úgy minden oké. És talán végre minden jóra fordul. A suli diákönkormányzatának a Valentin-napos programját is lehet, hogy segítek szervezni. Elvégre nekem nincs senki és így simán ráérek. És legalább örömet okozok majd másoknak. Na nem azt mondom, hogy nekem nem fog rosszul esni az egész, hogy mindenkinek mennyi Valentin-napos levelet adok, nekem pedig senki olyan nincs aki írna vagy küldene valamit is.

És persze, hogy fájni fog mindenem aznap, ami csak a szerelemhez köthető. De héj!Jó ideig  használtam az álca mosolyomat és senki nem vette észre, hogy mennyire rossz nekem, így hát most is az lesz.

És ha már egyszer használom, akkor már máskor is. Szóval a saját érdekemben is, meg amúgy is, ezentúl nem fogom kimutatni, ha fáj valami. Szerencsére, így elnézve a közel jövőben max. a Valentin-napom kell így viselkednem.

Szép az élet:)

 Végre úgy érzem, túl vagyok a szomorú mély időszakomon... Már jó néhány nap telt el úgy, hogy elhatároztam, hogy semmilyen körülmények között nem lehetek bánatos. És már tényleg kezdtem élvezni az életet, örömöt is leltem minden egyes napban. Igaz így se volt minden felhőtlen, de azokkal nem foglalkoztam.

Olyan emberek próbálták elrontani a napomat, még ha nem is szándékosan, akik nem annyira fontosak nekem. Így hát az ilyenekkel nem is szoktam foglalkozni.

Ma viszont valamiért anyum volt az az ember, aki elrontotta a napomat. Nem is tudom, hogy hol kezdődött az egész. Egyszer csak azt  vettem észre, hogy már nem is áll velem szóba... csakúgy simán elmegy mellettem... Aztán ez így teljesen ki is ment a fejemből, mikor láttam, hogy már elvitte a kabátomat megvarrni. És mikor végzett vele mást se csinált, mint megállt az ajtómba és lehajította az ágyamra, és ment is tovább. Most őszintén nem is értem mi baja velem.

Aztán az előbb kimentem és megálltam az ajtóban. Rám nézett és elkezdett csak úgy kiabálni velem. És már kb. mindenbe belekötött. Pedig semmi rosszat nem csináltam.

Talán az az egy pillanat, ami miatt megsértődhetett volna rám, az az volt, hogy öcsém elkezdett csapkodni egy gumi madzaggal én pedig próbáltam elvenni tőle. Persze anya őt védte meg, az nem is érdekelte, hogy most öcsém a hibás.

Aztán jött megmagyarázni, hogy ő nem is öcsémet védte meg. Én meg mondtam, hogy de igen, őt védte meg tőlem, mert elém állt be, hogy hagyjam békén öcsémet. És itt fogta magát, és kiment a szobámból. Talán ezért van megsértődve rám. De most ezért tényleg nem hiszem, hogy nekem kellene bocsánatot kérni...

Ma osztályfőnöki órán bejött a suli orvos és kitöltetett velünk 2 kérdőívet. Az egyiket még név nélkül, de az nem is volt vészes. Arról kérdeztek, hogy drogoztunk-e már, és mennyit szoktunk inni, hogy cigizünk-e. Ezt még elvicceltük padtársammal. Így mondtuk egymásnak, hogy tudom, hogy te LSD-zel meg hogy szipuzunk. :D

Aztán jött a második, amit viszont már névvel kellett beadni. Gondoltam ez se lehet valami nagy dolog. Kiosztotta, és mi egyből elkezdtük karikázgatni. Voltak olyan kérdések, amire egyértelmű negatív választ adtam, mert én így éreztem, akkor éppen, és még most is. Pl. a meg vagy elégedve magaddal? vagy a magányosnak érzem magam és ehhez hasonlók.

Szerintem, akinek vannak problémái, amiket elfolyt magában, az ez után a kérdőív után rosszul érezte magát, mert megint eszébe jutottak a dolgok, amiket legszívesebben elfelejtett volna. De talán kicsit jobban is érezte magát, azzal, hogy kiírhatta magából, és ha nem is hangosan, de egy kicsit kibeszélhette magából.

Talán én is így voltam vele, csak én nem éreztem, ezt a meghallgatást, és megkönnyebbülést. aztán mikor beadtam fellélegeztem, hogy na ebből se lesz semmi és nem kell nyilvánosan elmondani, hogy mi a bajom. Erre közli a suli orvos, hogy ők majd ezeket megnézik és majd mindenkivel elbeszélgetnek egyesével, hogy miért is írta azokat...

Itt ijedt meg néhány ember, köztük én is, hogy na, most aztán beszélhetünk idegeneknek arról, amit úgyse értenének meg... és néhány embernek még az is átvillanhatott az agyán, hogy majd pszichológushoz küldik... Tudom, mert nekem is ez villant át az agyamon.

Nem épp éreztem magam jól, amikor ezt töltöttük, és még hogy ezeket is felhozták, na aztán kész voltam. Szóval most remélhetőleg nem annyira vészes dolgokat írtam be és nem lesz belőle semmi...

 Eddig úgy volt, hogy már nem is várjuk meg a suli végét, hanem felköltözünk Pestre. De ma anya mondta, hogy azért megvárjuk a suli végét, szóval még jó néhány hónapot fogok eltölteni a szeretett Neumannba:) ♥ .

Ez végül is jó. :) Nem szabadulnak meg tőlem egy ideig az osztálytársak, és így megadott időpontig tervezhetem az életem. Végre nem kell attól félnem, hogy valakit nagyon megszeretek és lehet, hogy 2héten belül pedig elmegyünk.

Amiért pedig rossz, hogy már annyira beleéltem magam, és már szerettem volna menni. Elképzeltem milyen lesz a másik, új élet. Hogy milyenek lesznek az emberek, és hogy egyáltalán mit is fogok érezni. Szóval ez így egy kicsit torlódik. :/

De végül is nem nekem rossz a hír, hanem a legjobb barátnőmnek, és talán azoknak is, akik szeretnek vagy pedig fognak szeretni a jövőben. Mert ez a hely, ahova fogunk költözni, az messzebb van, mint hinnék. Messzebb, mint Pest.

Egyáltalán, azt se tudom, hogy hogy fognak reagálni az egészre. Hiszen ez még nekem is felfoghatatlan, és hirtelen boldogság-szomorúság érzés váltódik bennem. Azt se tudom, hogy fogom nekik elmondani, hogy egyáltalán kitől fogok elbúcsúzni, és ki az aki majd csak a többiektől fogja megtudni... Nehéz az egész.

De remélhetőleg nyárig kitalálom, hogy mit fogok mondani. Talán addigra már felnövök ehhez a feladathoz.

Annak viszont örülök, hogy az osztályból csak egy ember tudja a blogom címét, mert nem szeretném, ha ez menne körbe az osztályon. Ha mindenki ezen csámcsogna. Szeretném, ha személyesen tőlem tudnák meg.

Az a személy, aki pedig tudja az osztályból remélem megérti, hogy miért nem mondtam el senkinek, ezt a hírt. És a kérésemre magában tartja mindazt, amit ideírtam ki. :)

Amúgy ma 2bejegyzéssel jövök, mert történt velem még valami:)

Eljött az a nap végre, mikor megéreztem, milyen érzés, hogy nem érzek semmit iránta.

Nem hittem volna még tegnap sem, hogy ez a nap közel van. De ma mikor "verekedtünk", együtt röhögcséltünk, magához húzott, átölelt, rájöttem, hogy már nincs az a görcs a gyomromban, nem izgulok a közelében. Szimplán olyan lett, mint egy haver.

Igaz már jó ideje volt mikor mi még együtt voltunk, de mint mindenkivel is, vele is az volt, hogy még sok ideig reménykedtem, hogy meggondolja magát. Ha pedig ez az érzése elhalt, még akkor is szerettem. Vele szerettem volna lenni mindig.

De már nem. :)

És hogy így vége az egésznek, teljesen elcsodálkozom magamon. Hiszen ő nem olyan srác, mint akik bejönnek nekem. Akikben megtalálom azt a pluszt.

De ez már mind a múlt.

Az, hogy már túlvagyok rajta, sokban megsegíti az elköltözésem. Már csak 1 ember van ( a családon kívül) akit hiányolni fogok, ha elmegyünk.

Amúgy jó napom volt. :) De nagyon elfáradtam a sok angolban és a barátokkal együtt töltött idő is JÓ ÉRTELEMBEN de fárasztó volt.

Végre egy jó nap :) lájk♥

 Már ha csak ezt a tanévet újrakezdhetném, akkor már mindent máshogy csinálnék. Néhány emberrel teljesen más lenne a kapcsolatom, és némelyikbe már bele se kezdtem volna.

Tudom, hogy ez lehetetlen, de annyira jól esne, ha egyszer felkelnék és megint szeptember 1-je lenne. Így belegondolva 6hónap alatt nagyon sok hibát követtem el, és ezekkel a hibákkal rengeteg fájdalmat okoztam magamnak.

1 bizonyos embernek talán nem is adnék esélyt, vagy pedig teljesen átgondolva.

Egyik barátnőmmel teljesen máshogy alakítanám a barátságunkat.

Legjobb barátnőmmel pedig ugyanolyan jóban lennék, és megkímélném a hisztiktől.

Nem lennék annyira naiv, mint amilyen eddig voltam, és nem bíznék meg annyi mindenkiben. Legalább a 3 lépés távolságot megtartanám, és egy jó idő lenne, mire valakiben is megbíznék.

Ez persze nem azért van, mert mondjuk valakivel nagyon rosszban lennék, hanem mert szeretném magam megóvni azoktól a csalódásoktól, amik vártak rám és még várnak.

Tudom, hogy ezt most is megtehetem, és meg is fogom. Csak azért annyira furán fog kijönni, hogy mindenki kérdezgeti, hogy na mi van, elmagyarázom és akkor mindenki megint nekem esik, hogy milyen vagyok és megint ugyanaz lenne a vége.

Sokan szerintem ki fognak bukni, hogy most távolság tartóbb leszek velük szemben, de hát ez is benne van a pakliban. Most mégse kivételezhetek pár emberrel, hogy mert őket nem akarom megbántani, és ezért velük nem leszek annyira távolságtartóbb, mint a többivel.

  Sose voltam olyan lány, aki mindent meg akart kapni. És ha nem kapta meg, akkor addig hisztizett, bőgöt,t míg el nem érte a célját. Nem voltam telhetetlen, nem akartam lehetetlen dolgokat.

  Talán a világ egyik legborzasztóbb érzése, mikor  azt érzi az ember, hogy senki sem veszi észre. Hogy másnak nem is fontos, hogy mit érez és még csak egy kedves mosolyt se intéznek felé.

 Ugye láttátok már? Ha nem akkor azonnal meg kell néznetek!

Fantasztikus egy film. Ahogy bemutatja, hogy milyen is egy igaz szerelem...

Igazából sírós ember vagyok:) Kb. minden romantikus filmen sírtam már, de ez valahogy most más volt... Annyira szomorú volt és mégis szép.

Rég volt már időm filmeket nézni, túl elfoglalt voltam. De ezek után minden héten időt fogok szakítani rá. Már igazán kellett, hogy kikapcsoljak, és ne az én életem problémáival foglalkozzam, hanem lássam a "happy end"-et. Hogy a szívemen viseljem a szereplők sorsát, és úgy sírjak, mintha velem történne ilyen...

Az ilyen filmek végénél veszek egy mély levegőt, és visszatérek a valóságba. Észreveszem, hogy már nem is akkorák a problémák és hogy túlságosan túlbuzogtam őket.

Igaz, ilyenkor még kicsit nyomott állapotba vagyok. De holnap már érezni fogom a pozitív hatását, és tudok nem a problémákra gondolni...

Tudok az én életem filmjének, a férfi főszereplőjére gondolni. És reménykedve várom a végét.

Talán, egyszer nekem is eljön a happy end....

Még egy hónapja sincsen, hogy újévkor megfogadtam pár dolgot, de már most van olyan ami nem vált be és inkább változtatok rajta. :)

Például ez a baj kimutatós dolog. Egyáltalán nem jött be, amit tükrözött is a tnapi bejegyzésem. :/ Szóval inkább visszatérek a jól bevált módszerhez, hogy nem mutatom ki mi a baj, mert úgyse tudnak segíteni és csak a sablon szöveggel jönnek, ami kicsit idegesítő.

De ez mellett, az elmúlt napokban még néhány dolgot megfogadtam.

1. Nem mutatom ki, ha van baj.
2. Nem fog nekem senki bejönni és míg nem költözünk nem akarok új embereket megszeretni. Csak jobban fájna az elbúcsúzás.
3. Nem adok volt pasimnak több "második esélyt". Kicsit már túl sok volt.
4. Nem eszek ennyit. Mostanában sztem túl sokat ettem és lehet kicsit híztam.
5. Több dolgot tartok meg magamban.
   
6. Komolyabban veszem a tanulást. Még ennél is. És mindig megcsinálom a házit.

Azt hiszem nagyjából most ennyi lenne. :) De még ez is sok.

Annyi mindenki vesz körül és mégis annyira egyedül vagyok... Senki nem érti meg, hogy mit érzek:/

Kellene valaki, aki megért, aki megvigasztal, aki megölel, ha látja, hogy baj van. Aki szavak nélkül is tudja, miért fáj az, amit Ő tett velem, amit Ő mondott. Megérti, hogy miért nem akarok egyedül lenni és mégis miért vágyom a magányra. Aki képes lenne mellettem ülni órákig csöndben és mégis mindent elmondana ezzel...

Egy barátra van szükségem, akinek nem kell szólni, hogy "hééé baj van". Sose voltam olyan, aki mindig kimutatta mi a baja, és így nem is vártam megértést. De mikor már kisírt szemekkel megyek iskolába és ez nekik fel se tűnik, az nagyon rosszul tud esni.

Mikor látják, hogy egyedül megyek haza és közben könnyezem. Még csak fel se hívnak, hogy beszélgessünk. Személyesen mindenki úgy csinál, mintha minden rendben lenne, pedig NINCSEN! Tudom, hogy nehéz őszintén beszélni arról, amit érzek... sokszor nem lehet megérteni éppen mi a bajom, és ők csak annyit fognak fel belőle, hogy tegnap méh mosolyogva köszöntem el, ma meg már, mint aki a világ terhét cipeli.

Nem kértem sokszor, hogy értsék meg mi a baj, azt se, hogy talán csak próbálják megérteni. Csak hogy legyenek ott mellettem... és hallgassanak velem.

De már nem tudom kihez fordulhatnék ilyen esetben.

Legtöbbször a végére én leszek a hibás, azért mert ezt érzem, vagy egyáltalán érzek valamit is. Az lesz a vége, hogy ők akadnak ki, hogy hogy tudok ilyeneket érezni, de abba bele se gondolnak, hogy nem véletlenül érzem azt, amit érzek, hogy van valami oka, és azt az okot nem fogom könnyebben elmondani, ha kiabálnak velem. Ha kioktatnak, mert egy újabb hibát készülök elkövetni szerintük. Ha szinte rám erőszakolják a véleményüket, és irányítani próbálják az életemet.

BELEFÁRADTAM magyarázkodni, azért amit érzek... hogy úgy csináljak, mintha minden rendben lenne... nem értem már! Nekik már semmi se jó??? Mondták, hogy szerintük ki kellene mutatnom, hogyha van valami baj... és már az első alkalommal kiabálni kezdenek velem....

Egyszerűen már félek... félek, hogy egyedül maradok azért, mert érzek bármit is... félek, hogy egyedül maradok, mert nem mutatom ki mi a baj... félek az élettől, hogy csúnyán elbán majd velem, hogy hagyja, hogy egyedül maradjak...

Félek élni...

"Tőlem soha, senki nem vehet el!"

"Én? Vele? SOHA!!!"

"Nekem más lány nem kell!"

Nem egyszer hallottam már ezeket a mondatokat, de már nem nagyon hiszek bennük. Na és te? Gondolkozz el hányszor hallottad és mi lett a vége...

Lehet, hogy csak én járok így mindig, de sose az lesz a vége, mint amit mondanak. A "tőlem soha, senki nem vehet el!"-ből az lesz a vége, hogy elveszik. (rosszabb esetben önként megy) Az "Én? Vele? SOHA!"-ból, pedig az lesz, hogy amikor szembejön veled az utcán, akkor már az ő kezét fogja... A "nekem már lány nem kell!"-ből pedig az lesz, hogy nem kellesz neki...

De akkor miért is mondják ezt??

Miért jó nekik az , hogyha megtévesztenek? Ha reményt keltenek benned? Hogy még van remény egy "újrakezdésre"?

Ezt igazán talán ők tudnák megválaszolni, de talán még ők se.

Miért is hiszünk nekik?

Talán eszünkbe jut, milyen is volt velük lenni... Milyen volt az amikor szeretett, és biztonságban érezted magad a karjaiban...

De annak az időnek már vége. Már ne az az ember aki volt. Jobb esetben megmaradtak a szép emlékek róla. Rossz esetben pedig mindent megölt ami szép volt...

Vagy talán ez lenne a jobb? Jobb lenne ha megölné azt az érzést amit iránta éreztem,jobb lenne ha csak az emlékek maradnának meg róla és semmi más...

De ez nem megy mindig ilyen egyszerűen... Lehet, hogy nem öli meg, csak elaltatja egy időre. És mikor a közeledbe van, mikor rád mosolyog, feléleszti ezt az érzést. És már megint fájni fog, az amit mondd, és hogy más lányt ölel magához...

Mégis hiszed, hogy egyszer eljön megint a te időd. Várod a napot egyre jobban, csakhogy nem akar eljönni... és ez még jobban fog fájni. Hogy vártál, hogy hittél...

Ilyen dolog ez a remény... :/

Volt pasim szombat este rám írt… persze azt mondta, hogy csak eszébe jutottam és hogy nincs mögötte semmi…

Aztán persze elkezdtünk beszélgetni, és már annyira belemélyültünk a beszélgetésbe, hogy elég érdekes dolgokat írt…

Pl. hogy „széplány vagyok, és azt csinálhatok vele, amit akarok, de ő nem nyúlna hozzám úgy ha nem akarnám” hogy „neki más lány nem kell” hogy „szeretne velem lenni… mindig… mert jó velem lenni…”

Tudom, minden lány örülne neki, hogyha ilyeneket mondanának neki… és én is örültem neki… annyira örültem, egyszerűen elolvadtam. J Annyira édes volt.

És hogy akkor miért nem vagyok mégis felhőtlenül boldog?

Mert már nem egyszer voltunk együtt és mindig ugyanaz lett a vége, és nem hiszem, hogy ennyi idő alatt ennyire megváltozott. Sokszor elhitette velem, hogy minden rendben, közben pedig már rég a kapcsolatunk végén gondolkozott szerintem… Kicsit így már nehéz abban bízni, hogy mégis mit akar…

A másik dolog, amiért nem vagyok boldog… hogy miért pont akkor jön elő ezzel megint, mikor én már túl vagyok rajta… és már képes lennék túllépni… Valahogy ez neki mindig is erőssége volt, mint általában a pasiknak… képesek akkor megint feltűnni mikor már nem akarunk semmit, vagy csak elfelejtettük, hogy mennyire is fájt mikor itt voltak. Ilyenkor pedig feltépődtek a régi sebek…

A harmadik dolog pedig az, hogy így hogy tudom, hogy költözni fogunk, hamarosan, nem tudok belemenni egy kapcsolatba. Túlságosan fájna, hogy el kell engednem. És még a távkapcsolat is húzósan jönne össze… hiszen ő is kolis én meg, ha elköltöznék, akkor max hétvégén jöhetnék vissza. De ő akkor már ugye otthon lenne és akkor a barátaimmal is kicsit nehéz lenne együtt lenni, meg hát lemegyek hozzá pénteken max este lehetnénk együtt vnap délután meg már indulnia is kellene vissza a koliba, szóval kb. másfél napot lehetnénk együtt.

De ha például nem állna fenn ez a „költözés-gond” akkor azért elgondolkoznék rajta komolyabban, hogy akkor talán… lehetne több is, ha komolyan gondolja… de hát így nem tudom… így is eszembe jut, hogy addig együtt lehetnénk. Csak hát magamat ismerve, tudom, hogy később nem tudnék csak így tovább lépni, hogy „áh, elköltöztünk mindegy is!” Én jobban meg fogom szenvedni, mint a másik fél. 

Anya már nem egyszer jött azzal a hírrel, hogy költözünk. Igaz először mindig nagy szív fájdalommal fogtam fel a hírt, mert hát persze, hogy nem akartam itt hagyni a barátaimat, a megszokott környezetet, a sulit.

De mikor már nem volt annyira "friss" a hír, elkezdtem gondolkozni, hogy akkor milyen is lesz az életem. Elképzeltem, hogy hol fogunk lakni, hogy lesz berendezve a szobám, milyen lesz az új suli és egyáltalán milyen lesz az új helyen élni.

A végére már szinte mindig vártam, hogy mikor jön el az a pillanat, mikor egyik délután hazaére a suliból, és anya bejelenti, hogy költözünk. Így mindennap hasgörccsel jöttem haza, hogy lehet, hogy most.... De eddig sose lett így.

Sőt napról napra egyre bizonytalanabb lett, hogy költözünk, és végül mindig itt maradtunk. Szóval már ismerem, milyen az mikor anya kezdi meggondolni magát. elkezd reménykedni, hogy talán ha maradunk, akkor is jobb lesz. Aztán azt mondja, hogy áh majd csak nyáron, mert az iskola meg minden. És eljön a nyár mikor már azt mondja, hogy közben minden jobb lett még ha csak 1hajszálnyival is, de ezért maradunk....

És ez kezd most is így lenni....

Először még az volt, hogy a fél év után elmegyünk, most meg már ott tartunk megint, hogy majd csak nyáron.

Pedig most is annyira beleéltem magam, és eleinte nagyon komolynak látszott, így elkezdtem mindent és mindenkit elengedni, hogy könnyebb legyen elmenni.

De mostmár komolyan nem értem.... Én pedig egyre jobban menni akarok, mert itt már annyi rossz dolog történt velem, és annyi olyan ember van körülöttem akik csak fájdalmat okoztak... El akarom őket is felejteni és a rossz emlékeimet....

Új életet akarok kezdeni valahol máshol....

Jó pár alkalommal kellett barátnőimhez fordulnom, mert egyszerűen nem tudtam egyedül megoldani a problémáimat. És mindig is segítettek:) Vagy csak meghallgattak és megöleltek, ami abban az esetben éppen elegendő volt.

És persze, ők is fordultak már hozzám párszor.

Ez ma reggel is így volt. Meghallgattam barátnőmet és próbáltam neki segíteni amennyit csak tudtam. Aztán leraktam a telefont és belegondoltam, hogy milyen ember is vagyok.

Belegondoltam, hogy hányszor hallottam már azt a mondatot, hogy "Milyen jó, hogy itt vagy!" vagy pedig "Nem us tudom mit kezdenék nélküled!"

És ma reggel is... és úgy éreztem, hogy önző vagyok, hogy itt hagyom a barátnőmet a bajban, mikor szüksége van rám. Hogy elköltözöm és nem tudok majd itt lenni mikor megint valamit szeretne velem megosztani.

Kétségbe esett legjobb barátnőmnek szoktam ilyenkor azt mondani, hogy "De attól telefonon elérsz, és bármikor visszajöhetek".... na igen csak az nem ugyanaz, ezt még én is belátom... de az élet változik... :/

Az a legrosszabb, hogy tudom, hogy bántani fogom őket azzal (még ha nem direkt is) hogy elköltözöm. Tudják majd ők is nagyon jól, hogy nem tehetek róla, így alakult, de rosszul fog esni nekik...

Már nem is tudom, miért akarok itt maradni? Nincs semmi, ami ehhez a helyhez köt! Talán az egyetlen személy akinek nem akarok fájdalmat okozni, az a legjobb barátnőm....

Mindenki más az életben már legalább egyszer elárult vagy ellenem fordult. És pont azok az emberek hajlamosak ilyenre, akik nagyon is jól tudják mikor van rossz kedvem és mikor történik velem valami rossz dolog. És ilyenkor mindig még rúgnak rajtam egyet, hogy már csak azért is kiakadjak és még rosszabbul érezzem magam.

Viszont az, hogy legjobb barátnőmnek nem akarok fájdalmat okozni, az tesz olyan erőssé, hogy még az ilyen embereket is elviseljem. És eddig sikerült is. Hiszen jól ismertem már azokat akik így beszólogattak. Ma reggel viszont valami megváltozott. Akikkel nem voltam annyira nagyon jóban azok sokkal kedvesebbek voltak és többet kérdezgettek, mint akik alapból szoktak. Ők már rám se néztek max akkor hogyha kellett nekik valami és még ráadásnak segítettek másoknak abban, hogy én rosszul/rosszabbul érezzem magam.

És újfent ott tartok, hogy csalódtam egy újabb emberben és olyan elveszettnek érzem magam. Vagy most talán már nem is elveszettnek hanem... szomorúnak...talán... azért mert megint egy olyan emberben bíztam meg aki átver.

Kezdem kicsit unni! Szóval tényleg már csak legjobb barátnőm az, aki miatt maradnék. De ő megérti, hogy most mennem kell és hogy ettől még nem változik meg a kapcsolatunk. Ugyanúgy bármikor visszajöhetek és vissza is fogok!

Szükségem van arra, hogy máshol, már körülmények között, talán egy új életet kezdjek. A régi rosszat elfelejtve....

Jééé! Végre egyszer határozott álláspontom van mindezzel kapcsolatban! :)

Sok dologgal kapcsolatban tapasztaltam már ezt, de a boldogsággal nem...

Igaz, hogy nem azt határoztam el, hogy boldog leszek. Hanem azt, hogy most egy bizonyos pontig nem fogok új emebrekhez kötődni.

Eleinte kicsit azért nehéz volt és nagyon méllyen voltam, de az talán csak a kezdetleges sokk volt. Mostanra viszont már boldog vagyok:)

Szóval tényleg csak elhatározás kérdése és persze azért akarta erő is kell hozzá. De szerintem hamarabb elérhető a cél, hogyha le is foglalod magad mellette és próbálsz nem rá gondolni, így kevesebb akarat erő kell hozzá.

Egy eléggé húzós héten vagyok túl és kimerültem. Jól jött már, hogy hétvége van...

Így estére, ahogy belenéztem a tükörbe és láttam azt az álmosságot, azt a lelki fáradtságot, amit nem tudok egyhamar kipihenni. És még valamit életemben először láttam magamon akkor a tükörben... hogy van valami baj...

Ezt még sose  vettem észre magamon. Bármekkora baj is volt, mindig mosolyogtam és én nem láttam semmi bajra utaló jelet az arcomon. De most az egész arcomra rá volt írva, hogy nincs minden renben és van egy gond, amit nem tudok megemészteni....

Még egy ideig biztos, hogy meg lesz ez a gond, de lassan kezdek hozzászokni. Érzem, hogy most kell a változás, és ha ez, egy ilyen átmeneti depis állapottal jár, ennyit igazán fel tudok áldozni.

De sajnálatos mód, ez a változás nem csak ennyivel jár. Csomó mindenről le kell mondanom, de kapok új dolgokat, nem megfogható dolgokat és azok lehet, hogy sokkal jobbak lesznek, mint a mostaniak.

Egy dologról nem tudok lemondani, és arról nem is fogok. Az a dolog végig velem lesz remélhetőleg az életemben....

Remélem....

Próbáltatok már annak levelet írni, akit szerettek? Legyen az akár barát, akár egy fiú avgy lány? Próbáltatok elmondani a levélben minden ami történt veletek, amit gondolsz és amit érzel?

Nos, szerintem ez nem egyszerű dolog. Persze lehet, hogy annak tűnik így elsőre belegondolva. Elvégre tudod, hogy mit érzel és ismered a személyt vagy csak egy részét, de épp ezt szeretnéd leírni...

 Megpróbáltam legjobb barátnőmnek egy olyan levelet írni amiben mindent ismétlem MINDENT leírok.... Leültem és átgondoltam mit is akarok leírni és hova akarok kilyukdani a végén. Egy ideig jól is ment, de aztán eljött a befejezés... amit igaz, hogy megírtam, de így visszaolvasva egyáltalán nem zárja le a levelet és azt sem amit mondani akartam a  levéllel. Bárhogy próbálom nem tudom befejezni....

Már vagy 3 fajtában megírtam... többféleképpen... egyszóval.... még egy mondattal... de nem megy. És nem értem miért? A többi része úgy ahogy elmondd mindent és elviselhető lett (sose lesz tökéletes), de a bejezés elrontja a levelet. Mintha nem lenne szépen lassan lezárva, hanem csak így "ja most mennem kell szija" pedig nem ilyennek kellene lennie.

Van valami ötletetek, hogy zárjam le? Igazán fontos lenne a szép befejezés...