Annyi mindenki vesz körül és mégis annyira egyedül vagyok... Senki nem érti meg, hogy mit érzek:/

Kellene valaki, aki megért, aki megvigasztal, aki megölel, ha látja, hogy baj van. Aki szavak nélkül is tudja, miért fáj az, amit Ő tett velem, amit Ő mondott. Megérti, hogy miért nem akarok egyedül lenni és mégis miért vágyom a magányra. Aki képes lenne mellettem ülni órákig csöndben és mégis mindent elmondana ezzel...

Egy barátra van szükségem, akinek nem kell szólni, hogy "hééé baj van". Sose voltam olyan, aki mindig kimutatta mi a baja, és így nem is vártam megértést. De mikor már kisírt szemekkel megyek iskolába és ez nekik fel se tűnik, az nagyon rosszul tud esni.

Mikor látják, hogy egyedül megyek haza és közben könnyezem. Még csak fel se hívnak, hogy beszélgessünk. Személyesen mindenki úgy csinál, mintha minden rendben lenne, pedig NINCSEN! Tudom, hogy nehéz őszintén beszélni arról, amit érzek... sokszor nem lehet megérteni éppen mi a bajom, és ők csak annyit fognak fel belőle, hogy tegnap méh mosolyogva köszöntem el, ma meg már, mint aki a világ terhét cipeli.

Nem kértem sokszor, hogy értsék meg mi a baj, azt se, hogy talán csak próbálják megérteni. Csak hogy legyenek ott mellettem... és hallgassanak velem.

De már nem tudom kihez fordulhatnék ilyen esetben.

Legtöbbször a végére én leszek a hibás, azért mert ezt érzem, vagy egyáltalán érzek valamit is. Az lesz a vége, hogy ők akadnak ki, hogy hogy tudok ilyeneket érezni, de abba bele se gondolnak, hogy nem véletlenül érzem azt, amit érzek, hogy van valami oka, és azt az okot nem fogom könnyebben elmondani, ha kiabálnak velem. Ha kioktatnak, mert egy újabb hibát készülök elkövetni szerintük. Ha szinte rám erőszakolják a véleményüket, és irányítani próbálják az életemet.

BELEFÁRADTAM magyarázkodni, azért amit érzek... hogy úgy csináljak, mintha minden rendben lenne... nem értem már! Nekik már semmi se jó??? Mondták, hogy szerintük ki kellene mutatnom, hogyha van valami baj... és már az első alkalommal kiabálni kezdenek velem....

Egyszerűen már félek... félek, hogy egyedül maradok azért, mert érzek bármit is... félek, hogy egyedül maradok, mert nem mutatom ki mi a baj... félek az élettől, hogy csúnyán elbán majd velem, hogy hagyja, hogy egyedül maradjak...

Félek élni...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.