A mai napon rájöttem arra, hogy egy barátnőmnek csak addig vagyok fontos míg nem talál mást, akivel el tud lenni. És amint talál, velem már nem is hajlandó szóba állni, vagy egyáltalán egy percig is velem lenni. Nekem sokszor mondja, hogy "most nincs kedvem sétálni, maradjunk itt", de az új emberrel akire lecserélt, már rögtön van kedve sétálni, beszélgetni.

Aztán mikor írok legjobb barátnőmnek, hogy beszélni akarok vele és találkozunk az aulában. Neki elmondhatom, hogy mi bánt, hogy mennyire egyedül érzem magam, hogy mennyire elment a kedvem az élettől. Ő megérti és magához ölel. És míg sírok el sem enged, nehogy bárki is meglássa mennyire rosszul esik mindaz, amit a "barátnőm" tett velem.

Ő persze ott áll a korlátnak támaszkodva, azzal a lánnyal, akire lecserélt és látja, hogy sírok. Végig nézi, ahogy elmesélem, mi történt velem és hogy könnyes lesz a szemem. Egyre jobban elhomályosodik, de még mindig látom, hogy minket néz, és le sem veszi a szemét rólunk.

Annyira jó, hogy legalább 1 valakinek elmondhatom, hogy mi bánt az egészben és talán még meg is érti. De sajnos mennünk kell a terembe, mert becsöngettek.

Felmegyek, még az ajtóban megtörlöm a szemem, majd belépek. Persze, hogy rám néz, de meg se kérdezi mi a baj. Látom rajta, hogy tudja, hogy van valami bajom. De azt is, hogy most háttérben vagyok és nem is fontos neki, hogy tudja mi a bajom.

Na igen, a barátok...