Aki látta "A macskám a családom és a fiúk" című filmet, tudja miről beszélek. Aki pedig nem, nos annak elmagyarázom:

Azt írja, a fiúk akár a gumikötelek. Szeretnek közellenni, de ha közel voltak, mindig igyekeznek eltávolodni, és hagyni kell őket. Aztán úgyis visszalendülnek.

És valóban igaz. És amilyen gyorsan tudnak változni... Egyik nap még olyan kedvesek, aranyosak és bókolnak meg minden. Másnap pedig már bunkók és már azt éreztetik, hogy egyáltalán nem vagy fontos nekik és nem is voltál.

És még ők mondják, hogy mi nők vagyunk bonyolultak?? Jó igaz, hogy nekünk is vannak olyan dolgaink, amiket ők nem értenek meg, de mi (legalábbis én) a legtöbb dolgot teljesen logikusan csinálok... igyekszem csinálni...

De ők csak azért lesznek bunkók, mert félnek beégni, és teljesen természetes dolgokat "cikinek" vesznek. És nem hiszik el, hogy ezekben a dolgokban egyáltalán nincsen semmi ciki vagy égő... Inkább az az égő, hogy ilyen bunkók tudnak lenni.

Nem várok a tökéletes fiúra, mert tudom, hogy nincsen. Egy olyan fiúra várok, aki nem csinálja ezt egyfolytában, vagy legalábbis nem ennyire gyakran és ennyire nagyon eltérő formában...
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.